Ülök. Csöndben. Egyedül. Nem vagyok hozzászokva az efféle horgászatokhoz, de jól esik. Sőt! Egyre gyakrabban vágyom rá! Mégis szokatlan… és legalább annyira unalmas is. Legalább tíz perce horgászom, és semmi. Még kapás se!
Gondolkodok. Mindenfélén. Ha valaki megkérdezné, hogy min, legtalálóbb válaszom valószínűleg egy riadt „nem tudom” lenne. De lehet, hogy csak dúdoltam épp magamban valamit…
A horgon négy szál nadály várja sorsát. Biztos ők is többre hivatottak. Magyarországi példányaiknak felhasználása miatt lassan kötél jár. De akkor már legyen guillotine. Az gyors. Még jó, hogy délszláv import! Így legalább mindenkinek nyugodt a lelkiismerete.
Nini! Egy vadkacsa. Az egész tavon nincs senki. De mégis… miért ne az én zsinórom mentén találná meg a legalkalmasabb leszállópályát?! Persze tudom, pont itt volt a legvízszintesebb a felszín. De így legalább már volt egy „kapásom”, amit egy félig-meddig vízi élőlény produkált. Az íze ennek is jó, és végre egy, a világ minden kincsénél jobban féltett tojásaihoz igyekvő anyától is megszabadíthatnám a világot.
Bal zsebem mélyén kotorászva nyugtázom, hogy öngyújtóm a kocsiban maradt. Miért is ne! A táska mélyén viszont lennie kell egy doboz gyufának. Felhőtlen nyugalmamat pillanatok alatt dönti romokba, hogy a csalisdobozból kiszivárgó víz teljes mennyisége épp erre a stratégiailag nélkülözhetetlen papírdobozra koncentrálódott. A tizenegyedik próbálkozásomat már némi sercegés jutalmazza, míg a huszadik szál lángra kap.
Ilyen lehetőség csak egyszer adódik! Oldalra biccentett fejjel, szűk mosollyal az arcomon élem át, miként lassan ismerős illatú füst oszlik szét a levegőben. Jól esik. Ismét.
Azt mondják, egy nagyobb harcsa méltóságteljesen, jól kontrollálhatóan veszi fel a csalit. Lassú, akár több másodperces folyamat, míg nyomtalanul mindent beborít a vízbe. És ez pont olyan.
Bevágok. Jól esik a tompán koppanó horog érzése és a kezemből rögvest felszín alá hajló bot látványa. Biztos vagyok a dolgomban. Sok-sok méter rohanás után megáll. „Innen az enyém, és legalább egy hónapig esszük! Még hogy mi?! Az egész utca!” Filéző késem villanása már-már vetekedhetne a nyugvó nap fényével…
Izzadó tenyeremet kellemesen hűsíti orsóm halk szavú dobja. És ennyi. Tenyerem lassan ökölbe szorul… Mit hibázhattam?! Hisz’ soha nem szoktam.
Felnézek. Köpök egyet. Mélyről jövőt. Szívemből. Ez bizony leakadt.
Ma sem sikerült elvennem a természettől azt, ami az övé…
Bejelentkezés
